Battlestar Galactica - Az alapok (1. rész)

A linkekre kattintva megtaláljátok a cikksorozat második, harmadik és negyedik részét! (a linkek csak megjelenés után kelnek életre)

1. Bevezető

Egy ideje már tervezgetem, hogy írok olyan játékokról is, melyek a maguk öt-hat éves korukkal már retrónak számítanak a környeztemben, mégis megérdemlik a figyelmet. Mivel a Battlestar Galacticával (továbbiakban: BSG) kapcsolatban rendszeresen látok kérdéseket facebookon, ezért az “oldie, but goldie” sorozatunkat vele indítom útjára.

Nem szokványos kritikáról lévén szó nem tartom vissza az érzéseimet a cikksorozat végéig: a BSG számomra az ameri játékok koronázatlan királya, ráadásul ezt a címet minden racionális szempontra rácáfolva érte el. Mire gondolok? Egyrészről a játék teljes egészében az azonos nevű SyFy filmsorozaton alapul, márpedig én elég bizalmatlan vagyok az ilyen importtermékekkel kapcsolatban (bár mostanában akad sok pozitív ellenpélda). Másodrészt, a játék illusztrációit 100%-ban a sorozat képkockái adják, egyszerűen ki vannak fotózva az epizódokból, az ilyentől pedig általában nekifutásból szoktam összehányni magamat. Végül, a játék szabályai finoman sem túl stabilak: majdnem minden kiegészítő alakított az alapszabályokon kisebb-nagyobb mértékben, és még az is megesett, hogy az első kiegészítőben bevezetett újítást a harmadikban kvázi kidobták. A józan ész alapján tehát utálnom kellene a BSG-t, a valóság viszont nem is állhatna messzebb ettől: a játék fantasztikusan hozza a sorozat hangulatát, évek óta rendszeresen előkerül, a partik pedig többségükben nagyon izgalmasak.

2. A sorozat

A sorozat és a játék annyira szorosan összefonódik, hogy (szerintem) nem érdemes belevágni az asztali verzióba, amíg legalább az első néhány részen túl nem estünk. Ez ugyan kicsit úgy hangzott, mintha a sorozat nem lenne élvezetes, de erről szó sincs: sokan a BSG-t tartják a televíziózás valaha volt legnagyszerűbb sci-fi alkotásának.

FIGYELMEZTETÉS: INNEN ENYHE SPOILERVESZÉLY FENYEGET (de a társasjátékról szóló részben ezeknél úgyis nagyobbak lesznek)

Az “újkori” BSG eredetileg egy négyrészes minisorozatnak indult, melyben a készítők a 80-as évek eredetijét képzelik újra (reimagination). Ez ugyanazt jelenti, mint manapság a reboot csak eggyel sznobabb a hangzása:). Az új minisorozat bevezetéséből rögtön megtudjuk, hogy negyven éve lezárult már az első ember-cylon háború, melyben az emberi faj a kihalás szélére sodródott a saját maga által alkotott intelligens robotokkal vívott harcban. Az akkoriban még kezdetleges, krómozott, külsővel rendelkező cylonok mostanra azonban továbbfejlődtek, és az emberekhez megtévesztésig hasonlító modellek segítségével beépültek az emberi kormányzatba és hadseregbe. A sorozat kezdetén aztán a cylonok egy meglepetésszerű nukleáris offenzíva során megsemmisítik a “Tizenkét Kolóniát”, a népirtást csupán a Galactica nevű hadihajó, valamint a hozzájuk csapódó - nagyjából ötvenezer lelket hordozó - szedett-vedett civil flotta éli túl. Ekkor veszi kezdetét a négy szezonon átívelő, megpróbáltatásokkal teli menekülés, melyben az emberiség maradékának nem csak az őket üldöző cylon flottával kell szembenézni, hanem a saját félelmeikkel és a Galacticán rejtőző “kenyérpiritókkal” is. Ekkortájt tudjuk meg azt is, hogy az emberi modellekből csupán tizenkét típus készült, ezek felismerése és elfogása pedig kulcsmotívum a sorozatban.

Fleet A flotta

A három órás - amúgy kerek egész - minisorozat sikerén felbuzdulva a SyFy megrendelte a teljes első - némileg rövidebb - szezont, melyet később három további követett. A BSG nem egy könnyed, nevettető darab: a készítők minden rész elején feltüntetik a túlélők aktuális lélekszámát, így a szemünk előtt sorvad el az emberiség maradéka, az epizódban történtek pedig általában szintén nem segítenek a felvidulásban. Mindez persze rendben van, ehhez a témához a borongós hangulat dukál. A karaktereknek időnként elképesztően nehéz döntéseket kell meghoznia: különösen igaz ez a Galacticát irányító Bill Adama admirálisra, akin szinte szemmel is látható a vállára nehezedő elviselhetetlen felelősség és az árulás súlyát cipelő Gaius Baltarra, akinek - annak ellenére, hogy ugyanazzal az arckifejezéssel hozza le az egész sorozatot - mégis fantasztikus pillanatokat köszönhetünk. Természetesen a többi karakternek is jutnak kiemelkedő pillanatok, bár néha érezhető a tanácstalanság is, hogy mihez kezdjenek egy-egy szereplővel, aki picivel “tovább maradt a kelleténél”.

Tapasztalt tévénézőknek nem ismeretlen a jelenség, hogy egy-egy sorozatnak rá kell találnia a saját hangjára: az írók az első epizódok során - amikor még bizonytalan a széria jövője - még a túlélést tekintik elsődleges céluknak, ráadásul a költségvetés is ekkor a legkisebb. Ehhez társul, hogy a BSG olyan időszakban futott (2004-2009), amikor a CGI sokkal drágábbnak számított, mint manapság. Ennek megfelelően az első szezon egy főleg zárt terekben játszódó, leginkább a legendás Homeworldre hasonlító, klausztofóbiás, paranoiával átitatott dráma, ahol szerintem az összes bolygófelszínen játszódó jelenetet ugyanabban az erdőben vettek fel. Szerencsére a BSG mindig is az érzelmekről szólt, így ezt nem tekintem problémának, de senki ne számítson a mai mozis blockbusterekben látható vizuális orgiára.

New Caprica

A sorozat a második szezon közepére érte el a csúcsát, a Battlestar Pegasus és a már önmagában is spolieres nevű Re* (kifütyülve!) Ship feltűnése olyan fordulatokat (és gerincoszlopon felkúszó borzongást) hoz, melyről azt hittem nem lehet felülmúlni, de aztán a harmadik szezon elején kapott New Caprica történetszállal ez mégis sikerült. A harmadik szezon közepétől a sorozat enyhe lejtmenetbe fogott, mely szerencsére sosem érte el a kritikus szintet, de utólag visszatekintve már csak alkalmanként (például a negyedik szezon lázadásával) sikerült reprodukálni a korábban folyamatosan fentartott kiemelkedő szintet. A végkifejlet felé haladva érezhetően ingadozott az epizódok minősége, volt ahol egyértelműen észrevehető volt a sietség.

A befejezés megosztja a rajongókat, de én úgy vélem összhangban volt a sorozatot átható erős vallásossággal. Bizonyos kulcskérdések válasz nélkül maradnak, de például az emberek és cylonok kapcsolata hihető és kielégítő lezárást kap. Bőségesen kapunk impresszív akciójeleneteket, mégis a kisebb, emberi pillanatok miatt emlékezetes a lezárás, különös tekintettel egy olyan karakter utolsó képsoraira, akiről kevesen hittük volna, hogy megéri az utolsó epizódot.

Tricia Helfer A Hatos modell

A színészek munkája annak ellenére rendben van, hogy nálam többségük az “egyarcú” kategóriába esik. Még az, amúgy sok díjra jelölt, Edward James Olmos is, aki Adama admirálist személyesíti meg. A legemlékezetesebb és legsokrétűbb alakítást talán Katee Shackoff (Kara Thrace) és Callum Keith Rennie (Leoben Conoy) nyújtotta, akiknek ráadásul sok közös jelenetük is volt együtt. A valaha volt legcsábítóbb színésznő díjat pedig Tricia Helfernek adnám, aki a Hatos modellt testesítette meg.

3. A társasjáték

3.1 Előkészületek

Board

A játék kezdetén a legfontosabb döntésünk, hogy milyen karakterrel játszunk. Ezt jelentősen befolyásolhatja, hogy hol ülünk a kezdőjátékoshoz képest. A karakterek négy kategóriába tartoznak: Military Leader ; Political Leader; Pilot és Support. Ez meghatározza, hogy az öt különböző színű (és funkciójú) képességlapból mennyit (és milyet) húzhatunk. Ezek határozzák majd meg, hogy, hogy miben leszünk erősek. A pilóták értelemszerűen remekül szerepelnek az űrharcban, a support karakterek pedig az egyetlenek, akik a hajó sérüléseit helyre tudják hozni. A képességlapok fontos eszközök a kríziesek megoldásában (vagy éppen az elszabotálásában), de erről majd később. A karakterválasztás trükkje a következő: a kezdőjátékos bármelyik típusból választhat, de az utána következő már csak a maradékból. Némileg komplikálja ennek a megértését, hogy a Support jokernek számít, azaz bármikor lehet választani.

A könnyebb érthetőség kedvéért egy példa a karakterválasztásra: ha az első játékos Military Leadert választ, akkor a következőnek már csak Political Leader, Pilot (és persze Support) jut. Tegyük fel, hogy a második játékos Political Leadert választ, ekkor a harmadiknak a Pilot (és ismét: a Support) marad.

A fenti példa nálunk a tipikus sorrendet mutatja: 99%, hogy az első két körben elkel a katonai és a politikai vezető is. Azért ilyen népszerű ez a két poszt, mert általában nekik jutnak az Admirális és Elnök titulusok, melyek komoly előnyt jelentenek, bármelyik oldalhoz is legyen hűséges a játékos.

Karakter

Az előkészületek másik nagyon lényeges része a loyalty kártyák kiválasztása, ami meghatározza, hogy a játékos emberként vagy cylonként fog játszani. A játékosok száma alapján a megfelelő arányban összeállítjuk a paklit, majd mindenki húz egyet, a többit pedig félretesszük későbbre.

Fontos tanács, hogy amikor megnézzük a nekünk jutott kártyát, akkor a rajta lévő szöveg mennyiségétől függetlenül legalább 5-10 másodpercet nézzük azt.

A lapok alapos szemügyre vétele az egyenlő esélyek megadása miatt fontos: a “You are not a Cylon” lapokon nincs szöveg, míg a “You are Cylon” lapokon fel van tüntetve az adott modell különleges képessége. Profi játékosok így könnyedén ki tudják lesni a kezdő játékosok szerepét attól függően meddig értelmezik a lapon található szöveget (de amúgy ekkor figyelni a másik játékost elég unfair dolog).

Cylon

3.2 Játékmenet

A játék nagyrészt a Galactica és a Colonial One (elnöki hajó) fedélzetén, illetve a környező űrben játszódik. A játékosok sorban egymás után következnek: a kört laphúzással kezdik, majd mozoghatnak egyet a táblán látható helyszínek között, végül végrehajthatnak egy akciót. Ez utóbbi jelentheti képességlapok kijátszását, egy helyszín aktiválását (pl. tüzelsz a Galacticával, aktiválod az FTL-meghajtást, sérüléseket javítasz stb), esetleg a karakter speciális képességének használatát: A közös nevező, hogy a játékosok minden ilyen akcióval valamilyen módon próbálják elodázni a vereséget, segítik a flotta túlélését.

Veszíteni pedig sokféleképpen lehet: a Galactica szétlövése gyors és kegyes halál a négy fő erőforrás - üzemanyag, népesség, morál és élelem - lassú leamortizálódásához képest. A morál már majdhogynem metaerőforrás, mivel ahogy csökken, úgy lehet érezni az asztal körül a hangulat lehűlését. Az effajta “kivérzés” a leggyakoribb (és szerintem a leghangulatosabb is) halálok . A vereség kissé egzotikusabb - de nem példa nélküli - oka lehet az is, hogy egy cylon centurion hadtest betör a hajó fedélzetére, de ritkán az is előfordulhat, hogy az emberek egyszerűen feladják: láttam már partit, ahol az emberek mind a börtönben senyvedtek, az emberformájú cylonok pedig abban a kényelmes helyzetben voltak, hogy fel sem kellett fedni magukat.

Skill A játék kezdetén a cylonok az emberek között rejtőznek, és ekkor még igyekeznek feltűnésmentesen ártani a flottának. Erre a legjobb lehetőségük az akciók után következő, kör végén végrehajtandó krízis-fázisban adódik. Ekkor az aktuális játékos húz egy krízislapot, mely - általában valamilyen - a sorozatban is megtörtént - válságot dolgoz fel. Ezek megoldásához sokszor úgynevezett skill check-et kell végrehajtani, aminek során a játékosoknak olyan színű lapokat kell (titokban) bedobálni a közös halomba, amelyek a krízislapon is láthatóak. A trükk az, hogy ha “rossz” szín keveredik a szavazásba, annak értékét le kell vonni az összegzéskor: a cylonok így csendesen tudják szabotálni a “kríziskezelést”. Hogy az embereknek ne legyen túl könnyű dolga, minden ilyen szavazásba két véletlenszerűen húzott lapot is be kell dobni, ez pedig garantálja, hogy egyik fél sem mehet sosem biztosra.

Krízislap

Ez a nagyon jól kitalált mechanika sok előnnyel rendelkezik: a rejtőző Cylonoknak van eszközük a a játék befolyásolására, de ez nem kockázatmentes, mert a sikertelen szavazás után megindul a matekozás, hogy ki dobhatta be a rossz lapot. Szerencsétlen lapjárás esetén akár le is lehet bukni, tehát nagyon észnél kell lenni. A másik hatalmas előny, hogy a játékosoknak szinte minden körben beleszólásuk van a kulcsfontosságú eseményekbe: mindig van miről beszélni, mindig lehet valakit gyanúsítgatni, vagy éppen kidumálni magunkat, ez pedig nagyban mérsékli a holtidőt.

Sokat írtam már róla, hogyan lehet veszteni, de vajon hogyan lehet nyerni? Az alapjátékban ez egyszerű: túl kell élni 4-5 FTL-ugrást úgy, hogy nem veszítünk. Ezt persze könnyebb mondani, mint végrehajtani: az alapjátékban - mindenféle kieg nélkül - az embereknek érezhetően nehezebb dolga van, mint a kenyérpirítóknak, viszont a későbbi kiegészítők számos eszközt adnak a nehézség finomhangolására.

Itt jegyezném meg, hogy cylonként játszani nagyon magányos és nagyon stresszes elfoglaltság: még ha esetleg ketten is vannak, szinte biztos, hogy nem tudnak egymásról, mert a meló lényege, hogy SENKI ne tudja rólad, hogy áruló vagy. Emiatt aztán bizonytalan jelzéseket küldözgetni valakinek, akiről nem is tudjuk biztosan, hogy kicsoda-micsoda, nem vállalható kockázat. Emellett folyamatosan hallod, hogy az asztal körül mindenki téged akar megtalálni (és kivágni a légzsilipen), amire ráadásul kis szerencsével és ügyes játékkal még van is esélyük.

Még egy jótanács: a játék elején mindenképpen jelöljetek ki egy dobozt, vagy egy felületet, ahol a kockadobások érvényesek: nincs irritálóbb a rejtőző cylonok számára, amikor a csapat “kicsit megakadt, dobjuk újra” felkiáltással nagy egyetértésben kvázi elcsal egy kritikus dobást. Ilyenkor a cylon játékos csendben a fogát csikorgatja, mert - habár a győzelem is múlhat egy ilyen helyzeten - ha szólna, hogy “héééé, ilyet nem lehet”, az felérne az azonnali lebukással.

3.3 Negatívumok

Természetesen egy játék sem tökéletes, és a BSG sem kivétel. Az egyik legfőbb negatívum, hogy az alapjáték csak öt fővel ragyog igazán. A négy- és hatfős partikban használatos “You are a Sympathizer” loyalty lap nem a legnépszerűbb, mivel a játék feléig nem dől el, hogy az adott játékos cylon-e vagy pedig ember, így pedig nem túl jó játszani. Ezt később orvosolták a “You are a Mutineer” mechanikával, de aki kieg nélkül tolja, annak ez sovány vigasz.

Szintén csupán az alapjátékra vonatkozó negatívum, hogy a már felfedett a cylonoknak a játék jóval kevésbé szórakoztató: egyrészről elveszik a rejtőzés izgalma, másrészről ezeknek a játékosoknak az eszköztára jóval szűkösebb, lényegében robotpilóta módban tolják le a hátralévő időt.

Nem biztos, hogy valóban negatívum, de én annak tekintem a - sorozathoz amúgy hű - ”alvó ügynök” mechanikát is: a játék felénél kiosztjuk azokat a loyalty lapokat, melyek a setup során megmaradtak. Könnyen előfordulhat, egy játékos körömszakadtáig küzdött az emberekért, majd félidőben váratlanul cylonná válik. Nálunk ez nem szokott népszerű lenni, a mi legjobb partijainkban a kezdetektől játékban volt a két Cylon. Ugyanakkor vannak, akik szeretik ezt a koncepciót, mivel a lapok kiosztása után újra jobban oda kell figyelni az asztaltársainkra a megváltozott viselkedés jeleit kutatva, ez pedig segíthet elkerülni az - általában igen hosszú - partik ellaposodását.

Kunó: Egy további negatívumot tennék hozzá a felsoroláshoz, ami pusztán egy tény szubjektív megítélése részemről: még egy átlagos parti is igencsak hosszúra nyúlhat. Természetesen ez sokaknak nem jelent problémát, de egyetlen játékot játszani 4-6 órán keresztül bizony komoly elkötelezettséget jelent, és ezt érdemes észben tartani. Így nem sorolható a könnyed, titkos-szerepes játékok közé. Bár a filmsorozat hatalmas rajongója vagyok, nemkülönben a társasjátékoké, és szépen lassan váltam e játék lelkes hívévé, de még mindig el tud riasztani a sok kiegészítő bepakolásával hosszúra nyúlt játékidő. Személy szerint az alapjáték + Exodus kieg lelkes híve vagyok.

Ameri játékról van szó, ahol sok múlhat azon, hogy milyen lapok jönnek fel, vagy milyet dobunk a kockával. Igen, előfordulhat az is, hogy a játék megnyeri - vagy éppen elveszti - magát, a résztvevők igyekezete ellenére is. Sok koop (Eldritch Horror) és semi-koop (pl. Dead of Winter) játékra jellemző ez, nem kell tehát rettegni ettől az aspektustól, csak mindenki tartsa fejben, hogy ez nem egy Terra Mystica szerű zero-luck euró.

Szerencsére a negatívumok jórészét tudatosan kikalapálták a kiegekben... Persze érthető, ha valakinek ez nem szimpatikus és nem akar többet áldozni a játékra az alapdoboz áránál, de sajnos ez van: a BSG ténylegesen work-in-progress volt, ami a kiegekkel folyamatosan fejlődött.

3.4 Összegzés

A BSG több, mint a részek összege: a mechanikák külön-külön nagyon egyszerűek és könnyen érthetőek, de amikor együtt játsszuk őket, az FFG messze legjobban sikerült adaptációját kapjuk. Ez a játék a paranoiáról, a bizalmatlanságról és az ahhoz kapcsolódó metajátékról szól: minden alkalommal újra és újra meg kell fejtenünk, hogy kiben bízhatunk és kiben nem, a dobozban található rendszer pedig tökéletesen asszisztál ehhez. Nekem egyike a legnagyobb kedvenceimnek, évről-évre újra előkerül, sosem ununk rá igazán. Minden gyűjteményben helye van.

A következő részben az első kiegészítő, a Pegasus kerül sorra. So say we all! (a link csak megjelenés után kel életre)


A cikk következő részében Ádám fejti ki véleményét az alapjátékról.

Gyurci kapitánynak hála ismét a CFP csapattal fosztogathatok egy közös véleményezés erejéig. Jó a rum fejadag így nem panaszkodhatok. Az az igazság, hogy a BSG-ről alkotott véleményem 90-95%-ban egyezik Gyurijéval, de azért igyekszem valami újat is mondani, hisz a témában számtalanszor adtam már tanácsot Facebook-on, LFG-n, és BGG-n az érdeklődő gémereknek.

Én is a kedvenc játékaim között tartom számon a BSG-t, tulajdonképpen fixen top3-as, mikor épp melyik helyre rakom a dobogón. Nem csak azért, mert annyira jó hanem, mert talán innen eredeztetem társasjáték gémerségem kezdetét is. Én azok közé tartozom akik a sorozatot ismerték előbb, így amikor megtudtam, hogy létezik BSG társasjáték már biztosan tudtam, hogy nekem erre szükségem van. 2011-ben egy Benelux úton betévedtem egy belga társasboltba (előtte sose jártam ilyen helyen) és megvettem az alapdobozt. Ezt követően minden családi összejövetel kelléke volt a játék: az unokatestvéreimmel illetve az egyetemi lakótársakkal rendszeresen játszottuk, hisz időnk az volt rá bőven. Előtte is játszottam modernebb és komoly játékokkal, illetve már vagy 10 éve ismertem a Knizia -féle Gyűrűk ura játékot, így a coop mechanizmus sem volt akkora újdonság, mégis úgy éreztem, hogy szintet léptem a társasjátékok terén. Amint elkezdtem dolgozni megvettem a Pegasust és az Exodust is, majd epekedve vártam a Daybreak megjelenését. Talán ez az egyetlen több órás amerigame amit több mint harmincszor játszottam, de amióta a BGG-t vezetem, azóta is több mint 20 parti van mögöttem. Ez volt az első, amelyhez játékos segédletet gyártottam a barátaim számára, idővel ki is festettem az űrhajókat, szóval röviden ez az a játék ami Gyurciékhoz hasonlóan minden évben többször előkerül és mindig emékezetes élményt ad.

Tematika megszállottként én is osztom a kapitány véleményét, hogy érdemes legalább a Miniseries-t megnézni a játék fokozott élvezetéhez, de furcsa módon az a tapasztalatom, hogy az emberek enélkül is szokták élvezni a játékot. Ismerek továbbá olyat is akinek ez a kedvenc játéka, de a sorozaton alig bírta végigküzdeni a magát. Ez utóbbit nem csodálom, mert elég hullámzó volt a sorozat színvonala, de Star Trek fanként engem pont ezek low-budget, érzelmektől telített részek vonzottak inkább és nem hiányoltam a szuper CGI-t. Majdnem egyetértek Gyurcival a sorozatot illetően, csupán a New Caprica történetszálat éltem meg kevésbé érdekesnek mint ő, de a 4. évadi zendülést annál inkább szerettem. Érdekes, mert ez a vélemény különbség az egyetlen, ami kivetíthető majd a társasjátékra is.

Visszatérve a játékhoz, én erősen kiegészítő mániásnak tartom magam minden téren, így nem meglepő, hogy a BSG-t is all-in alapon játszunk. Egyelőre azonban foglalkozzunk az alapjátékkal, hogy nektek heteket kelljen várni amíg megtudjátok mi a legjobb koktél. Mint olvashattátok fentebb, a vanilla BSG-vel is rengeteget játszottam, de inkább nosztalgiával tekintek vissza rá: őszintén szólva, ha ma valaki elém tenne egy BSG alapdobozt játszani, lehet inkább passzolnék, mert akkora lenne a hiányérzetem. Gyurci szépen összefoglalta az alapjáték menetét, előnyeit és hátrányait, így én már csak kiegészíteném pár mondattal.

Először is a BSG az árulós játékok egyik királya, de mégsem ebben érzem a játék erejét. Szuper benne a bizonytalanság, de tulajdonképpen hasonló élményben részesülünk egy Resistance parti során is és csak 20-30 percig kell játszanunk hozzá. Imádom a Resistance-t, de a BSG többről szól, mint rájönni, hogy ki a cylon. A BSG-hez hozzátartozik a hosszabb játékidő, amely során minden játékos átérzi a hányattatott emberiség sorsát és folyamatos bizonytalanságban él, sőt a játék feléig magával kapcsolatban sem mehet tutira senki. Egy Pandemic során felhúzod az utolsó kegyelemdöfést és konstatálod, hogy ha ezt és ezt az akciót máshogy csináljátok, talán lett volna esélyetek. A BSG túl összetett, hogy kapásból visszafejtsd a szálakat, de nincs is rá szükség, mert ezek a szálak adják a tematikus élményt, a sorozat reprodukálását az asztalon. Szerintem ez a játék legnagyobb erénye.

A mechanikában még egy óriási pozitívumot szeretnék kiemelni, amely komoly gémereknél sarkalatos pont szokott lenni, ez pedig a holtidő. A BSG-ben tulajdonképpen nincs holtidő, mert a közös krízisek révén folyamatosan játékban van mindenki. Figyelni kell ki mennyi lapot rak be, majd bukás esetén átnézni azokat, hogy rájöjjünk valószínűleg kinek köszönhető a sikertelenség. Több fős játéknál annyira meg is változhat a helyzet, mire rád kerül a sor, így felesleges előre tervezned: érdemes inkább figyelni a többiek körét, hogy miként reagálnak az eseményekre. Te is könnyebben dönthetsz, ha inkább a pályát követed. Úgy érzem a BSG egy szükségszerűen hosszú játék, ugyanakkor a pörgős játékmenet miatt koránt se nevezném vontatottnak. Egyébként az összes kieggel, tapasztalt társasággal nálunk fix 3-4 óra szokott lenni, ami szerintem egy játékalkalmat tekintve elviselhető ameris szemmel.

Na de nézzük a negatívumokat, hisz azokból a félkész alapjátékba jutott bőven. Gyurci szépen leírta, hogy a BSG 4 és 6 fős verziója tulajdonképpen tök béna, így ez egy fixen 5 fős játék, amelyben 2 cylon játszik 3 ember ellen. Nos ha ilyenkor feljön a két cylon az elején és csupán az alapjáték gyenge erőforrásai állnak rendelkezésünkre, nem sok esélyünk van emberként diadalmasodni. Szerencsére a kiegekkel van lehetőségünk mind előbbi, mind utóbbi problémát finomhangolni.

Ez persze nem változtat azon a tényen, hogy a színenként kétféle skill kártyával elég vékonyak a lehetőségeink, még ha Leadershipből (zöld) az Executive Order lap a játék egyik kulcsfontosságú eleme is. A többi tartalmat tekintve nem panaszkodhatunk, mivel a főbb karaktereket már az alapdobozban megkapjuk és később se lesz erősebb pilótánk Starbuck-nál. Meg kell jegyeznem azonban, hogy a a cylon basestar-ok minijeit kispórolni és a Pegasus kiegbe rakni elég unszimpatikus lépés volt.

Az utolsó negatívum részemről ami talán egyben a legnagyobb is a totál random alap játékmotor. Az egyértelmű, hogy a játék menetét jelentős mértékben a krízis kártyák alakítják. Ezeket persze bekeverjük és onnantól fix, hogy mi fog történni. A cylon hajók játékba kerülését is ezek a krízis kártyák alakítják, így előfordulhat, hogy körökig egy cylon hajót se húzunk és mindenki unatkozik. Ekkor a cylon magában szentségel, mindenki a research lab-ben kutat, míg az elnök meg ül az irodájában és koktélozik. Amikor meg egymás után esetleg 2-3 cylon támadást húzunk, akkor csőstül jön a baj és még elugrani sincs lehetőségünk a flottával. Ez a mechanika egyszerűen béna, és talán egy Pandemic-ben használt szakaszos Epidemic kártya bekeverés módszer segíthetne rajtunk, de sose volt energiám ezt kipróbálni, inkább ruházzunk be az Exodus kiegre és felejtsük el ezt örökre.

Összességében szőrös szívű leszek és egy 10/10-es játék alapjátékára sajna csak egy 8/10-et tudnék adni ha pontoznám. Az vitathatatlan, hogy a BSG egy mérföldkő volt, nem csak az én gémerségem során hanem a társasjáték történetében is, de az is biztos, hogy igazán csak a kiegészítőkkel nyílik ki a játék és mutatja meg igazán mit tud. Alig várom, hogy a következő hetekben ezeken a kiegészítőkön végigmenjünk és kielemezzük!

comments powered by Disqus