Cosmic Encounter regénysorozat Scalzi-módra

– Kac-kac – mondta Antonio Ruiz főtörzsőrmester. – Ne higgyék, hogy nem tudom, mire gondolnak, baromarcúak. Tudom én, hogy most még élvezik az előadásomat. Milyen remek! Pont olyan vagyok, mint a filmeken látott kiképzőtisztek! Hát nem csodás, nem harántbaszottul csodás! A vihogást mintha elvágták volna. Ez már nem volt benne a forgatókönyvben.
– Maguknak fingjuk sincs – közölte velünk Antonio Ruiz főtörzsőrmester. – Maguk abban a hitben élnek, hogy azért beszélek így, mert egy kiképzőtiszttől ezt várják el. Abban a hitben élnek, hogy pár hét kiképzés után a mogorva, de igazságos páncél majd meglágyul, és kivillan mögüle, hogy mennyire imponálnak nekem, és a kiképzés végére mégiscsak kiérdemlik a tiszteletemet. Abban a hitben élnek, hogy majd kedvesen gondolok magukra, amikor elmennek, hogy biztonságossá tegyék az univerzumot az emberiségnek, és jólesik a tudat, hogy jobb harcosokká tettem magukat. Ez a hit, hölgyeim és uraim, nemcsak hogy téves, de teljesen és javíthatatlanul faszság.

Antonio Ruiz főtörzsőrmester elkezdett fel-alá járkálni a szakasz arcvonala előtt.

– Éspedig azért állíthatom, hogy ez a hitük faszság, mert maguktól eltérően én már jártam az univerzumban. Láttam, mivel állunk szemben. Láttam férfiakat és nőket, akiket személyesen is ismertem, kibaszott húscsomóként égni, ami azért még tudott üvölteni. Az első hadjáratomon a parancsnokomat az idegenek istenverte uzsonnának nézték. A geciládák a szemem láttára elkapták, a földre szorították, a belső szerveit kitépték és bezabálták... és olyan gyorsan visszabújtak a föld alá, hogy lófaszt se tudtunk csinálni.

A sci-fi irodalmat követő olvasók már sejthetik miről lesz szó, sőt, ők már azt is tudják, hogy a cím - a legjobb indexes klikkvadász hagyományok szellemében - szándékosan figyelemfelkeltő, mi több félrevezető. John Scalzi legismertebb sorozatának ugyanis - legalábbis hivatalosan - a világon semmi köze nincs a Cosmic Encounter társasjátékhoz, melyről a kalózrádióban értekeztünk. És habár valóban nincs kapcsolat a társas és a regények között, a könyveket olvasva lényegében mégis minden fejezetben legalább egyszer beugrott a játék, és teljesen biztos vagyok benne, hogy ha valaha kiválasztanának egy sorozatot a CE képviseletére, az a Vének Háborúja hexalógia lenne.

A sorozat kezdetén John Perry, hetvenöt esztendős reklámszlogen író besétál a Gyarmati Véderő földi irodájába, hogy jelentkezzen a seregbe. Túlkorosnak gondolnánk, pedig a GYV alapszabálya, hogy ez az alsó korhatár a jelentkezéshez. Nem tudja mi vár rá, a földi kormányok és polgárok ugyanis semmiféle információt nem kaptak a Véderőtől, hogy pontosan hol, miért és ki ellen háborúznak. A GYV hadsereg mivolta mellett ugyanis egyfajta intersztelláris kormány is, mely a háborúk során megszerzett technológiákat megtartja magának, s emiatt aztán állva hagyta a Földet fejlődésben...és ahol az erő, ott a hatalom. A következő háromszázegynéhány oldalán keresztül John Perry szemén követhetjük végig, hogy miért toboroznak idősöket a hadseregbe, hogyan faragnak belőlük katonát és milyen bevetésekre küldik őket.

Ez utóbbi pont az, ahol a leginkább érezhető a Cosmic Encounter hangulat: a GYV furcsábbnál furcsább fajok ellen vezet hadjáratokat. Ilyenek például a techológiailag minden más faj felett álló Konszuk, akik kifürkészhetetlen okokból hadakoznak, ráadásul az egyenlő esélyek jegyében a haditechnikájukat mindig az aktuális ellenfél szintjéhez igazítják. De említhetnénk még a liliputi Covandukat, akik meglehetősen hasonlóak az emberekhez, leszámítva, hogy a legmagasabb harcosuk is maximum tíz centiméter magas vagy az sorozatban kulcsszerepet kapó madárszerű, emberevő Rraey-ket. És még sorolhatnám… A cselekmény természetesen nem merül ki céltalan háborúzósdiban, a gyors felvezetés után hamar emelkednek a tétek, mivel az emberekkel háborúban álló - már említett - Rraey-k kulcsfontosságú technológiai előnyre tesznek szert, mely a mérleg nyelvét jelentheti a konfliktusban, ezt pedig hősünk és szakasza sem nézheti tétlenül....

Habár a sorozat hat kötetből áll, szándékosan csak az első kötetből idézek kedvcsinálónak, mivel a kötetek logikailag egymást követik, és egy nagy történetet mesélnek el. Az első kötet tulajdonképpen amolyan bemelegítés csupán a nagyobb kaliberű háborúkhoz és a politikai mesterkedésekhez. A második kötetben megismerkedhetünk a cimadó Szellemhadtesttel is, melyre a legveszélyesebb, legkülönlegesebb küldetéseket bízzák: ebben az esetben egy kulcsfontosságú áruló kézrekerítését. A harmadik - a sokat ígérő Utolsó Gyarmat című - kötet kissé eltávolodik a szigorú értelembe vett katonai sci-fi zsánerektől, és inkább a politikai oldal domborodik ki: ekkor az előző két kötet főszereplőnek John Perrynek és Jane Sagannak felkínálják egy új gyarmat vezetését, melynek aztán váratlan módon jut fontos szerep a galaktikus nagypolitikában. A sorozat egyetlen ballépése talán Zoé Története, ahol az addig biztos kezű író tulajdonképpen újra átveszi a harmadik kötet eseményeit, de ezalkalommal egy tinilány, Zoé szemszögéből. Érzésem szerint ez egyfajta reflexió lehetett saját lánya felcseperedésére, és az egyetlen kötet a sorozatban, amely nem hozza ugyanazt a szintet, mint a korábbiak (és szerencsére a későbbiek is). Az ötödik kötet (A Lázadás Hangjai) formátumában eltér ugyan a korábbi regényektől (ugyanis itt egy novelláskötettel van dolgunk), de tartalmilag sokkal közelebb áll az első kötetekhez: a furcsa fajokkal és váratlan eseményekkel teli történeteket a főszereplő személye köti össze, aki nem más mint John Perry barátja, Harry Wilson hadnagy. A befejező könyv (Árnyékszövetség) pedig szépen elvarrja a szálakat, ráadásul a “The Life of the Mind” szerintem a legjobb “Vének Háborúja” történet mind közül: egy tápoldatban lebegő agy meséli el, hogyan hajtott végre kulcsfontosságú háborús hőstettet. Ha azt gondolnánk, hogy a test nélküli szürkeállomány eszköztelen az ellenfeleivel szemben, akkor ez bizony kötelező olvasmány.

A sci-fi irodalom legalább olyan széles spektrumon terpeszkedik, mint a gasztronómia: a műfaj csúcsán a michelin-csillagos éttermek ülnek, mint például Ian McDonald Dervisháza, Paolo Bacigalupi Felhúzhatós Lánya vagy Vernon Vinge Tűz lobban a Mélybenje, ahol nem mindig azt kapod, amire számítasz, de mégis felejthetetlen az élmény. Rögtön utánuk követkznek azok a minőségi bib gourmand éttermek, melyek könnyen fogyasztható és “olcsó”, mégis igazi minőségi ételeket adnak, ide sorolnám az Expanse sorozatot (és aki ezt Térségnek fordította, annak ezúton küldök egy ipari méretű seggberúgást). Aztán ott vannak azok az éttermek, melyek sokat ígérnek, de keveset adnak, ide tartozik a legtöbb Alaister Reynolds könyv és még sokan mások. Scalzi ezekkel szemben azt a minőségi street foodot képviseli a tudományos fantasztikum világában, ami magyarországon még éppen csak kialakulóban van: nem igényel rendkívüli odaadást, jó minősége ellenére könnyű fogyasztani és bármikor szívesen visszatérünk ismételni. Az általam mostanában olvasott könyvek közül a leginkább Marsihoz hasonlítható: olvasmányos, nehezen letehető és rendkívül szellemes párbeszédekkel van tarkítva, az izgalmak mellett a hangos nevetés is garantált. Egy-egy kötetet lényegében egy hétvége alatt le lehet tudni, nincs szó tehát többezer oldalas monstrumokról, ráadásul az egész sorozat megjelent magyarul is az Agave gondozásában.

comments powered by Disqus