Five Tribes

Egy ideje motoszkált már bennem, hogy mostanában kicsit megritkultak a játékismertetők, és hogy fel kéne frissíteni ezt a szokást. A Five Tribes a tavaly esseni próbajáték során nagyon tetszett, de a felemás angolsággal ismertetett szabályok és a nagy hangzavarban, hullafáradtan lejátszott parti után nem éreztem magamban elég bátorságot a véleményformáláshoz.

Ez a minap megváltozott, ugyanis a tavalyi Titkos Télapó épp ezzel a játékkal ajándékozott meg, ami annyira meghatott, hogy a Télapót rávettem: költözzön a sarkvidékről a sokkal kellemesebb karib-tengeri éghajlatra, kezdjen új életet és tisztogassa a döglött halakkal teli hordókat kis hajónk fedélzetén. Így lettünk szegényebbek egy télapóval és gazdagabbak egy kalózzal. Köszi Kunó!

A Five Tribes a célcsoportot tekintve egy középkategóriás euró: egyértelműen nem a kezdőket célozza, mint a műfajba tartozó, de jóval könnyedebb Stone Age, ugyanakkor mind játékidőben, mint komplexitásban bőven a Dominant Specieshez hasonló nehézsúlyú eurók mögé sorolható. Hogy ma se maradjunk tematika nélkül, ha a Fresco és Stone Age a társasjátékhadsereg közlegényei, a Caverna pedig a tank hadosztály, akkor a Five Tribes a gépesített lövészezred: könnyen mobilizálhatóak, de extrém pusztítást tudnak véghez vinni. Ilyen a Five Tribes is: könnyedén leül mellé az ember, eleinte vidáman civakodik a játékostársakkal, hogy "ugyanmár, miért oda léptél, hogy a pék rakja tele a búrádat...", de a játék második felében egyre inkább megnyúlnak a csendek, mindenki izzadtságtól gyöngyöző halántékkal mered a kis színes figurák kavalkádjára és próbálja a terminátorral elhíresült HUD-ra rávetíteni a lehető legtöbb pontot jelentő lépéskombinációt. Mindeközben többnyire buzgón imádkozol is, hogy nehogy valaki más is észrevegye a tuti kombót, és ha valaki mégis elnindzsázza előled a jóságot, akkor már jóval kevésbé barátságos hangnemben csendül fel a közkinccsé híresült Fradista "elmész te a jó bííííp-bíííííp-bip-bip-bíííp anyádba" rigmus.

Kezd túlzottan ameris lenni az ismertető? Muszáj, mivel az euró az euró, és hiába gyönyörűek a sivatagi térképlapkák, ahogy forrósodik a közel-keleti (éééérted!) helyzet, úgy válnak egyre láthatatlanabbá a térképlapkák és egyre nagyobbá és fontosabbá a kis meeple figurák...amikből aztán van dögivel, ilyen szépen prosperáló sivatagot én még életemben nem láttam: korábban azt hittem a sivatag kihalt, de itt egy tűt sem lehet leejteni, anélkül hogy egy varrónő meeple fel ne kapja, ráadásul egyből sző belőle egy rőf kiemelkedő minőségű selymet is 4 VP-ért (ha varrónő is olvassa a blogot, elnézést a szakmai pontatlanságokért:).

Imi: A GenCon-on elég nagy sláger volt a Five Tribes, így nem csodálkoztam azon sem, hogy Essenben is végig tumultus volt az asztalok körül, ahol a Days of Wonder új slágerével játszani lehetett. Viszont azok alapján, amiket hallottam a játékról, nem éreztem, hogy ki akarnám próbálni, hiába kínálkozott a Spielen egy szabad asztal. Sőt, kifejezetten kerültem a játékot hónapokig.

Aztán idén tavasszal megnéztem Will Wheaton friss TableTop epizódját, amiben épp ezzel a Cathala játékkal játszottak, és elkezdtem ellenállhatatlanul vonzódni a Five Tribes-hoz. Ez azért is fura, mert a Wheatonék játszotta játékok vagy már a készletemben csücsülnek, vagy nem érdekelnek… Egy héttel később csengetett is a futár.. (de nem Kunótól jött a csomag).

A játék elején még nem izzadsz, mert 90 figura tolong 30 lapkán, ezért (1) simán odafagysz a játéktér elé, és pásztázod, hogy vajon mi az a lépés, amit a többiek látnak, de te nem, és egy csomó pontot ér; vagy (2) nem vagy hajlandó kisütni az agyad a setup után 1 perccel, ezért hátradőlsz és olcsó poénokkal odaázod el a dolgot.

Később a játék folyamán a bábuk fogynak, de mégsem érzed azt, hogy kevéssé lenne zajos a játék képe, mert mindenütt pálmafák és paloták nőnek ki a földből. Ekkor azonban már vérre pontra megy a játék, és minden idegszáladdal keresni fogd a lépést, ami eggyel több pontot hoz, mint amit most a legjobbnak vélsz.

Na jó, de pontosan miről is szól ez a játék? Nos, igazából fogalmam sincs...tematikailag legalábbis elég homályos a dolog. Van a sivatag, ami szinültig van rakva törzsekkel, és az lesz a halott szultán utódja, akik a legügyesebben mozgatják a törzseket (világos, nem? - szegény néhai öreg is úgy mozgatta a törzseket ide-oda a maga idejében, hogy csak ámultak a piaci árusok - aztán mozogtak tovább). Az elég homályos, hogy hogyan is mozgatjuk a törzseket, meg ők miért mozognak, ha mi arra kérjük őket, na meg hogy ettől hogyan lesz belőlünk szultán, de ne legyünk már amerisek. Kizárt dolog, hogy előbb a mechanika lett volna meg, és csak utána a tematika.

Beszéljünk inkább a mechanikáról, mely a messzeföldön híres Mancala szisztémát használja…a hangsúly a “messze” részen van, mert főleg ázsiában dívik, én is csak úgy csinálok mintha tudnám miről van szó. Wikiről röviden a folyamatról.

"Minden játéklépés úgy kezdődik, hogy a játékos kiválaszt egy magokat tartalmazó lyukat, amelyből vetni fog.[...] Egyes játékoknál csak egy bizonyos minimális magszámot meghaladó lyukat lehet választani. [...] A vetés során a táblán körbe haladva minden lyukba elhelyez a játékos egy-egy magot. Azért is hívják ezt vetésnek, mert minden lyukba pontosan egy mag kerül, ami a vetés folyamatára hasonlít.[...] A játékosok elfoghatnak magokat attól függően, hogy melyik lyukban végződik a vetés. Az elfogás feltételei, és hogy mi történik az elfogott magokkal, nagyon változó. Jellemzően egy adott számú magot tartalmazó lyukban vagy egy adott konfigurációval átellenben lévő lyukban kell befejezni a vetést."

Az ékkövek és a cserepek közé elbújt egy rabszolga fakír is!

A Five Tribes esetében az említett vetés mechanikát nagyjából a leírt módon kell alkalmazni: kiválasztunk egy sivataglapot, és felvesszük az ott található összes meeple-t. Ezután elkezdjük egyesével lerakni a figurákat a sivataglapokra: a legfontosabb szabály, hogy az utolsó meeple-t csak olyan mezőre tehetjük, ahol legalább egy azonos színű figura található. Itt lép be az elfogás és egyben az öt törzs tematika: attól függően, hogy milyen színű (és hány darab) meeple-t vettünk fel, kaphatunk piaci javakat, vagy orvul meggyilkolhatjuk egy másik játékos figuráját. Egyes esetekben a felvett meeple egyszerűen beáll hozzánk (nekik úgy fest elegük lett belőle hogy a szultán-növendékek mozgatgatják ők), a segítségükkel pedig nagyhatalmú dzsinneket idézhetünk vagy VP-hez juthatunk a játék befejeztekor. Miután felvettük a választott figurát, dönthetünk úgy, hogy a sivataglapra nyomtatott képességet is végrehajtjuk és amennyiben a lépésünk végeztével az adott sivataglap (ahonnan felvettünk meeple-ket) kiürül, úgy az a mi birtokunkba kerül: ez jó dolog, mert győzelmi pontot ér. A leírtaknál többfé módon lehet VP-hez jutni, aki kíváncsi a részletekre, annak ajánlom a ketaklubon megtalálható magyar szabályt, egyszerű és könnyen érthető játékról van szó (a Days of Wonder egyéb játékaihoz hasonlóan).

A képen látható piacot már birtokba vette a Hello Kittys játékos rózsaszín tevéje.

Szóval? Jó játék ez? Rövid válasz: igen, nagyon-nagyon jó. Egyrészről nem egy ezeregyedik worker placement mechanika fogad minket, a koncepció teljesen eltér az eurók fő sodrától, az egészből árad az eredetiség. Másrészről: a szabályok üdvözlendően egyszerűek, ugyanakkor számos lehetséges taktika áll rendelkezésünkre, sokféleképpen lehet nyerni. A parti elején nem igazán lehet hosszútávú stratégiát alkotni, ugyanakkor ez azt is jelenti, hogy nehéz igazán elbaltázni a taktikánkat: különböző győzelmi pontokat adó "utakat" szabadon kombinálhatjuk, így nagyjából az egész játékmenet az opportunizmusról szól, sokszor kell adaptálódnunk a megváltozott helyzethez. Említést érdemel még, hogy bizonyos fokig rá lehet tervezni az ellenfeleink lépésére is: komoly előnyt kovácsolhatunk belőle, ha jól meg tudjuk tippelni, hogy az előttünk következő mit fog lépni. Ez azonban fordítva is igaz, ezért érdemes nagyon figyelnünk arra is, hogy a saját lépésünk ne eredményezzen egy még jobb helyzetet az ellenfelünknek: hiába kaszálunk sok pontot, ennek a relatív értéke alacsony lehet, ha a fő riválisunk még többet szerez a lépésünk következtében kialakult új felállásból. A mi legutolsó játékunkban Garry barátom egy könnyed ötpalotás lapkát ajándékozott nekem, amivel aztán épp meg is nyertem a partit, pedig addig sehol sem voltam. Az ehhez hasonló kockázatok miatt aztán fokozott AP veszély áll fenn, mely egyben a játék talán legnagyobb negatívuma id: az amúgy nagyon kellemes egy-másfél órás játékidőt rendesen meg tudja dobni a folyamatos tervezgetés.

Imi: Ez a játék a “még éppen átláható káosz”. Miközben próbálod kitalálni, hogy miként tegyél szert a lehető legtöbb pontra, arra is figyelned kell, nehogy olyan játékszituációt teremts, amelyben az utánad következő hatalmasat kaszálhat. Ha ez még nem lenne elég, már a játékossorendért történő licit közben is égetheted az agysejteket, hogy hányadik helyre pályázz. Mert ha tudod mit akarsz lépni, jobb előbb jönni, nehogy az előtted cselekvő lerombolja a “birodalmi” terveid. Emiatt a játék aztán igazán analízis-paralízis veszélyes, és ha őszitne akarok lenni, akkor Balázs barátom szavaival élve azt kell mondanom, hogy “a játék - a jellegéből fakadóan - maga kényszerít bele ebbe a szituációba: Tálcán kínálja a végtelen analízist, azzal, hogy minden információ nyílt, és minden az utolsó figuráig kiszámítható, ráadásul minden lépést több útvonalon is lejátszhatsz fejben.”

Gyuri nem írt róla, de igazán érdekesen alakul a kétfős játék, ahol körönként mindenki kétszer kerül sorra. Itt még nagyobb szerepe jut a licitnek: Mivel alakíthatod úgy a sorrendet, hogy egymás után hajtsd végre a két lépésed, ezért nem csak azt érdemes végig gondolnod, hogy az aktuális tábláállásnál mi érhet sok pontot neked, de azt is, hogy milyen szituációt alakíthatsz ki az első lépéseddel, hogy aztán a második lépéseddel sok pontot kaszálj.

Mindez elég riasztóan hangozhat, de a játék mégis működik: Ez a kombinálgatás, a figurák mozgatása - ahogy Gyuri is írja - üdítő változatosságot nyújt az agyonismételt mechanikák tengerében. Továbbá a Five Tribes egy igazi pontsaláta játék, amiben minden lépésed pontot, vagy sok pontot ér, így minden körödben lesz kisebb-nagyobb sikerélményed. Ha sikerül szögre akasztanunk a bennünk szunnyadó geeket, és nem stresszelünk minden lépésünk előtt, akkor opportunistaként is szép eredményt érhetünk el, és egy kellemes játékélménnyel gazdagabba állhatunk fel a játéktól.

A fent leírtak miatt a játék a szokottnál is megosztóbb lehet, én mégis azt javaslom, ne kövessétek a példámat, és ha akad valahol egy szabad asztal Five Tribes, próbáljátok ki!

Kategória: Stratégia

Játékosszám: 2 - 4

Korosztály: 13+

Nyelvfüggőség: Nincs. Minden ikonokkal van jelölve, a magyar szabály pedig megtalálható a már említett ketaklubon.

Összegezés: Friss fuvallat a worker placement játékok sűrűn benőtt erdejében, melyet kellemesen rövid játékidejével, eredeti mechanikájával, szép kivitelezésével és kedvező árával nagyon jó szívvel tudok ajánlani bárkinek, aki a belépő szintnél picivel komolyabb euróra vágyik. Az egyetlen negatívum, hogy az AP-érzékeny játékosok ebben a sivatagban fokozottan veszélyeztetett állatfajnak minősülnek:)

Értékelés: 8/10


ThomYerk különvéleménye: A DoW betűszó feletti egyeduralmát mostanában elvesztő kiadótól nem sok játékom van, valószínűleg azért, mert többségében gateway cuccokat adnak ki, és az áraik is tükrözik a komponensek minőségét. Őszintén szólva ebben a játékban is a kinézet ad valami pluszt, ha csak színes meeple-öket kellene mozgatni, annyira nem izgatna, de a keleti díszlet dob a hangulaton. A játékmenetre nem is nagyon pazarolnám a szót, néha bele kell pillantani a szabályokba, de alapvetően egy jól érthető és logikusan felépített eurogémet kapunk, ami feltornázta magát a kiadó eddigi fantasy-háborús csihipuhi uralta felső ligájába. Kicsit gondolkodósabb, benne van az AP veszélye is (valaki úgy jellemezte, hogy száraz a játék, de gondolom csak a sivatagos pályaelemekre gondolt), de ha kicsit észnél vagyunk egy lusta délutáni programnak is kiváló.

comments powered by Disqus