Kis esseni mese...

Ezt a sztorit ugyan már egyszer elmondtam fb-n, amikor még nem volt tervben sem ez a blog, de a mai napon eszembe juttatták és arra jutottam jobb helyen lesz itt, így talán még nyoma is marad.

2014-ben először jutottam el Essenbe. A szokásos elsőbálozós rózsaszín felhőt most nem részletezném, mindenki ide tudja képzelni a szokásos lelkendezést: nagyok a csarnokok, sok a társas, mindenki és mindenki kutyája is nagyon barátságos, stb stb. Rátérek inkább a tárgyra: Járkáltunk a hármas csarnokban, ahol az Asmodee elég nagy hírverést kerekített a ZhanGuo nevű társasuknak. Az első napok rohanása után most már kis nyugira és tényleges társasozásra vágytunk, a játék iránti natív érdeklődést pedig jelentősen felerősítette egy vörös kínai kimonóba öltözött kedvesen mosolygó csinos leányzó. Maga a játék elég nagy reklámot kapott, sok asztalnál mentek a szessönök, a rúlbúk alapján pedig érdekes eurónak ítéltem, így arra jutottunk: miért is ne. Jól esett már leülni az egésznapos rohangászás után.

Odamentünk hát egy cimborámmal a standhoz és foglaltunk egy helyet. Addig izegtünk-mozogtunk, amíg a már említett rendkívül dögös (nem lesz kép, bocs, pedig gugliztam) - németül, angolul és olaszul is flottul beszélő - hölgy kezdte el elmagyarazni a szabályokat kettőnknek, plusz egy hordóhasú szőlészfejű bajor sörállatnak. A borászfazon alig fért el az asztalnál, fészkelődött egy darabig aztán pár szenvedő sóhaj után egyszercsak közölte, hogy nem érti az angolt, meg amúgyis nagy a hangzavar, majd odébbállt...Biztos azt hitte a 3-as csarnok közepén berendeznek neki egy pici japán kőkertet tavacskával, ahol csak a tücskök ciripelése töri meg a játék harmóniáját. Mindegy, biztos érett a must vagy csak szaladni kellett kicsit tankolni. Mindenki örült, hogy lelépett (én mindenképpen). Szóval megint ketten maradtunk, amikor Katerina (nem tudom hogy hívták, én aggattam rá ezt a "munkanevet") minden vonzerejét bevetve (ez pedig nem kevés volt) beinvitált egy arra sétáló magányos középkorú arcot, aki láthatóan szintén csak a szép mosoly hatására fékezett be. Leült, üdvözöltük, bemutatkozott, Rossnak hívták és az első megszólalás után le lehetett vágni, hogy az angol az anyanyelve.

Újra szabálymagyarázat, majd nekivágtunk a játéknak - amiről most nem tervezek sokat írni, alapvetően egy kellemes, nekem kissé száraz card draftolós-kijátszós euró. Tematikailag arról volt szó, hogy Kínában mi a Császár emberei vagyunk, akiknek stabilizálni kell a különböző rendetlenkedő provinciákat és meg kell szilárdítanunk a központi hatalmat. Ezt a műfajra jellemzően többféleképpen érhettük el, kormányzókat tehettünk a provinciára, palotákat építhettünk vagy éppen magát a Nagy Falat (valamint az ehhez vezető erőforrásgyűjtés stb). Volt egy minimális indirekt interakció is a játékosok között, mivel mindenki ugyanabba a pakliba dobálta ki a számozott lapokat, a számok pedig kihatással voltak arra, hogy mit játszhatsz ki a saját körödben. Ez nagyon kellemes bizonytalanságot vitt a játékba: jól ki lehetett szúrni ugyanis az utánam jövővel, ha ügyesen megsejtettem, hogy mit akar majd csinálni a saját körében. A kártyák ügyes pakolásával és előre tervezésével nagyokat lehetett kombózni, szóval nem volt rossz game, de annyira nem volt az én világom (nem vettük meg végül).

ZhanGuo Fakockák...meg fapaloták, fakormányzók és fa-lak (háhá)

Eközben jókat locsogtunk, a haverom nagy erőkkel flörtölt Katerinával, én próbáltam feltűnésmentesen lehúzni a jeggyűrűmet (na jó, nem is, Drágám ha ezt most olvasod, ezt csak a blog kedvéért tettem ide, egy szó sem igaz az egészből!). Közben azért néha becsületből dumáltunk az angol csókával is, aki meglepően jó arc volt és akiről kiderült hogy igazából amerikai és Essen kedvéért jött át Európába (CLUSTERRESPECT). Katerina ekkor mesélt róla, hogy cserediák volt az USA-ban: "hol, Michiganbe?", "Nem, Wisconsinban" (kitérdekel...) - a lényeg, hogy Ross a maga csendes sármjával rutinosan kezdte lecsapni a kezünkről a lányt. Menet közben viccelődtünk, hogy míg egyikünk védi az országot a Nagy Falon a barbár hordáktól, addig a többiek pitiáner politikai hatalmi harcokkal töltik az időt az országban...Repült az idő, jó móka volt...Kivéve Vilinek, aki a parti felénél ért vissza a Richard Garfielddel lefolytatott King of New York partiból, de azért becsülettel megvárta amíg végeztünk. Én menet közben úgy éreztem zseniális stratéga vagyok, el is kezdtem dörzsölni a tenyerem, hogy ezt jól megnyerem bibibííí csak még nem esett le ezeknek az amatőröknek... de aztán elérkezett a pontozás és kiderült hogy a 100 pontomra ez a csendes amcsi rávert még 50 pontot, cimbim meg 95 ponttal a nyakamon lihegett. Szét lettünk alázva.

Gratuláltam a figurának és viccesen megjegyeztem, hogy tuti azért jött Amerikából ide, mert ott már nincs ellenfele boardgamekben. Szerényen elmosolyodott és mondta, hogy végülis game designból él, valamennyire munkaköri kötelessége társasozni, majd adott egy névjegykártyát, de még ekkor sem mondta hogy ő kicsoda, az csak a névjegyről derült ki...

Ross Sniff...

Ezután váltottunk pár szót a hamarosan érkező Earthdawn 4. editionről, kicsit kellemesen meg is lepődött hogy konkrét kérdésem volt hozzá kapcsolódóan és nagyon szívélyesen mondta hogy ha lemaradtam a kickstarterről csak írjak az emailcimere (nem írtam). A történetben a legjobban az nyűgőzött le, hogy a fickó mennyire az ellentéte volt annak a képnek ami bennem él a beképzelt lehengerlő amerikai céges fejeseket illetően. Ok, a gémdizájn nem haditechnika meg olajipar, de azért mégis. Jó volt látni, hogy a nálunk úgymond nagyobb emberek is tudnak normális hétköznapi, arcok lenni.

comments powered by Disqus