Locke & Key

Kezdjük meg a társasjátékokon kívüli kúltúrmissziót, rögtön egy nagyágyúval: a Locke & Key az all-time képregény toplistámon az előkelő második helyet foglalja el (az elsőről majd máskor - mit ér az ember titkok nélkül), de ha csupán az elmúlt öt év termését vizsgálom, akkor egyértelműen az első helyen van.

Aki írja: Joe Hillstrom King ...

Joe Hill Úgy fest a "Head Key" nem csak nekem a kedvenc kulcsom...

Joe Hillről kevesen tudják, hogy egy alig ismert, viszonylag jelentéktelen irónak, Stephen Kingnek a fia. Az eltérő vezetéknév nem véletlen, Joe ugyanis el akarta kerülni, hogy lépten-nyomon legendás édesapjához hasonlítsák. Ahogy Pali szokta mondani, a szándék megsüvegelendő. Mindenesetre névtől függetlenül tagadhatatlan tény, hogy Joe már az anyatejjel szívta magába a borzongatáshoz szükséges tehetséget, bár a hasonlat ebben az esetben sántít valamelyest: jó eséllyel ugyanis már jóval az anyatej előtt, az anyaméhben beépült a genetikai állományába a zsigeri félelemkeltés képessége.

A Locke & Key megmutatja, hogyan kell(ene) Lovecraft örökségéhez nyúlni.

Kis kitérőként megjegyzem, hogy apucinak sosem voltam nagy rajongója. Érzem, hogy hatalmas tehetségű íróról van szó, aki már most tanítandó történelem a horror-irodalomban, a könyvei kevés kivételtől eltekintve nem tudtak megragadni. Amit nem bírtam végigszenvedni könyvben, azt pótoltam képregényben (The Stand, Setét Torony), és bár tagadhatatlanul érződött a tehetség, valahogy ezután sem szántam rá magam a könyvekre...Ami azt jelenti, hogy valószínűleg már nem is fogom soha. A teljes tisztánlátás végett pedig be kell vallanom, hogy Joe Hill családfája csak a képregény befejezése után vált ismertté számomra.

Hill prózaíró is, a Locke & Key mellett regényei is jelennek meg. Első könyvével, a Szív Alakú Dobozzal rögtön sikert aratott, a Szarvak című könyvét filmre is adaptálták (Daniel "Harry Potter" Radcliffe főszereplésével), nemrég pedig legújabb könyve, a remek kritikákat bezsebelő NOS4A2 is megjelent magyarul.

Amiről szól: a Locke család és a Kulcsosház

Ha valaki rápillant az első kötet címére, annak rögtön egyértelművé válik az inspiráció, így nem árulok el nagy titkot, hogy a horror leendő nagymestere bizony merít a múlt egyik legnagyobbjától is. Nagyon fontosnak tartom kiemelni, hogy itt közel sem a menetrendszerinti negyedéves Lovecraft-gyalázásról van szó (mint pl. Cthulhu farpofái ebben a "remekműben"...), amitől a mester fordul egyet a sírjában, de akkorát, hogy beveri a fejét a koporsótetőbe. Nem, a Locke & Key pontosan úgy fogja meg a témát, ahogy azt mindenkinek kellene, aki nem csak pénzgyárnak akarja felhasználni a mítoszt: diszkréten, finoman és visszafogottan. A Locke & Keyben szinte sohasem az kelt félelmet, amit látunk, hanem attól, amit pluszban odaképzelünk. Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a képregény híján lenne szemet gyönyörködtető rajzoknak...Sőt!

Időröl időre érkeznek olyan minőségi képregények, ahol az írók kreativitásának nem szabnak határt a producerek vagy a szoros költségvetés. A Locke & Key pedig még ezek közül is kiemelkedik...

A történet kezdetén a Locke család életébe kapunk bepillantást, akik a családfő meggyilkolása után hazaköltöznek Lovecraft-ben található családi otthonba, a Kulcsosházba (Keyhouse). Az Anya és három gyermeke, Tyler, Kinsey és Bode mind-mind a magunk módján próbálják meg feldolgozni a tragédiát, eközben pedig a fiatalok elkezdik felfedezni az öreg házat és a titkait: Bode, a legfiatalabb fiú rejtélyes kulcsokra bukkan, melyek hihetetlen képességekkel rendelkeznek és létezésükkel olyan kérdéseket vetnek fel, melyek nem maradhatnak megválaszolatlanul. Természetesen ami nagy hatalmat ad, az sokak figyelmét felkelti: már az első kötetben megismerkedünk a rejtélyes ellenlábassal, aki jóval többet tud a kulcsokról, mint hőseink és számunkra ismeretlen, de határozott céllal próbál mindenáron bejutni a Kulcsosházba. A kulcsok száma a történet előrehaladtával folyamatosan növekszik és szép fokozatosan megismerjük az eredetüket is. Nagyon hangulatos plusz a kötetek végén lévő - különöző korszakból származó - ismertetők az adott kötetben feltűnő kulcsokhoz. Ajánlott mindet elolvasni.

1

A házban történtek mellett a fiatalok megpróbálják visszaterelni az életüket a normális mederbe, beiratkoznak a helyi iskolába, új barátokra tesznek szert, akiket idővel legalább annyire megszeretjük, mint a főszereplőket...és legalább annyira aggódunk is értük (nem ok nélkül). Bizony, Hill jól tudja, hogy a legfélelmetesebb horror sem ér semmit, ha a karakterek közömbösek az olvasó számára. Erről szerencsére szó sincs, a szereplők olyannyira hús-vér emberek, hogy a Kulcsosház akár a szomszédban is lehetne és a Locke gyerekek akár a mi osztálytársaink is lehetnének. Megismerjük és megértjük a félelmeiket, melyek a mágikus háttér ellenére nem is annyira különböznek a hasonló kamaszokétól. Természetesen egyetlen történet sem hat életszerűnek, ha a karakterek vákuumban mozognak függetlenül az őket körbevevő világtól, az író pedig fantasztikus segédcsapattal látja el hőseinket: a mellékszereplők is szinte leleépnek a lapokról, es gyakran váratlanul jutnak fontos szerephez a történetben. Ebből a mezőnyből emelkedik ki Rufus Whedon, az értelmileg visszamaradott kisfiú, aki minden eseményt beilleszt a saját pici - akciófigurákkal benépesített - katonás mesevilágába: garantálom, hogy a kis Rufus minden olvasó szívébe azonnal belopja magát.

Aki rajzolja: Gabriel Rodriguez

A történetről nyilvánvaló okokból ennél többet nem árulnék el, így aztán áttérnék a képregények másik fontos sarokkövére, a rajzokra. A kiváló művészi munka legékesebb bizonyítéka, hogy mit nyújtanak az olvasónak azok az oldalak, ahol nincs szöveg, azaz az író szerepe minimális. Persze azért ilyenkor is az író mondja meg, hogy mi legyen a beszédbuborék nélküli lapokon, de a művész szabadsága sokkal nagyobb. Rodriguez rajzai nem okoznak csalódást: a stílus a realizmus helyett a képregényes irányba hajlik. Az arcok gyönyörűen kifejezik az érzelmeket, holott Rodriguez nem törekszik fotóminőségre. A splash page-ek részletgazdagok, de nem túlzsúfoltak, a szöveget nélülöző akciójeleneteket órákig el lehet (és kell) nézegetni.

4

A történet már 2013 befejeződőtt, azóta pedig a gyűjtők hat darab keménykötésű kötetben is hozzájuthatnak a sorozathoz. Egyetlen szívfájdalmam, hogy a gyűjteményes kiadásba nem került be a valaha volt legmeghatóbb one-shot, a blogunkhoz is bannerképet kölcsönző Open the Moon (Guide to the Known Keys). Ez utóbbi füzet egy komplett ismertetőt is tartalmaz az összes kulcsról, amelyek a one-shottal ellentétben bekerültek a keményborítós kiadások utolsó oldalaira.

3

Egyéb médiumok

Hogy ne hazudtoljuk meg önmagunkat, kanyarodjunk egy kicsit ki a társasjátékok világába is, ugyanis a képregény alapján készült egy kártyajáték is. Három review található a BGG oldalán, ahol alapvetően mindenki egyetért benne, hogy egy könnyed filler kategóriájú blöffölős játékról van szó. A kártyák egy az egyben a képregény lapjairól veszik az illusztrációkat. Jómagam sohasem próbáltam, de ha valakinek felkeltette az érdeklődését a cikk, az végülis több irányból közelíthet: adhat egy esélyt a kártyajátéknak, de kezdhet magával a sorozattal is (én értelemszerűen az utóbbit ajánlom).

6

A rövid idő alatt kultstátuszt elért réteg-médiumokban befutott alkotásokért természetesen hamar ki szokott nyúlni a mainstream, itt sincs ez másként: az amerikai FOX tévécsatorna egy elkészült sorozatnyitánnyal (pilot) borzolta a rajongók idegeit, amelyből végül nem rendeltek teljes évadot (brühühü - HBO, hol vagy?). A 2014-es Comic Conon pedig bejelentették a filmadaptációt, melyet annak a Kurtzmannak és Orcinak a produkciós cége készít, akik általam is nézhetőnek ítélt filmet még az életben nem csináltak, szóval az én szememben ez rossz hír. Szerencsére anno Alan Moore mondta meg nagyon tökösen, hogy őt totál nem érdekli egyik képregényének a filmes adaptációja sem, mivel a képregény egy szempontból teljesen más mint a könyv: vizuális támpontot is ad az olvasóknak, így ha egy adaptáció nem sikerül (többnyire ez szokott lenni a helyzet), az semmit sem változtat a képregény megítélésén...És tényleg nem!

Végszóként pedig hadd ajánljam még egyszer mindenkinek ezt az alkotást. A közhiedelemmel ellentétben a képregények közel sem csak az, egy idő után igencsak egysíkú, szuperhősös csihipuhikból állnak, ahol szinte mindig meghal valaki, de aztán mégsem. Épp ellenkezőleg: időröl időre érkeznek olyan minőségi képregények, ahol az írók kreativitásának nem szabnak határt a producerek vagy a szoros költségvetés. A Locke & Key pedig még ezek közül is kiemelkedik...

comments powered by Disqus