Vernor Vinge: Tűz Lobban a Mélyben

Vernor Vinge foglalkozását tekintve matematikus, tudós és egyetemi tanár, aki “mellékállásban” tudományos fantasztikus regényeket ír. Nem ritka az ilyen jellegű előképzettség a hard sci-fi írók esetében, mivel a tudományos pontosság a műfaj egyik alappillére, erről legutóbb Andy Weir regénye kapcsán emlékeztem meg. Vinge nem egy túlzottan termékeny író, viszont a “dobószázaléka” elég meggyőző: 1992 óta csupán négy regénye jelent meg, ebből pedig három Hugo (meg még egy rakás másik) díjat nyert.

Az igazán komoly elismerést a Tűz Lobban a Mélyben hozta meg az írónak, melynek az első két fejezetét olvasván eléggé “szájba-bleeep hattyú meg sok mesebeli-bleeep” érzésem volt. Értsd: foglamam sem volt mi a retek történik. Eleinte úgy tűnt a fordítás is sántít, de mint kiderült utólag, ez tudatos volt; és csak a “Tüskés” faj igen eredeti koncepciója miatt volt szokatlan a nyelvezet, erről bővebben majd később. Szerencsére nincs szó olyan idegesítő összevisszaságról, mint a Kvantumtolvajban, ahol még a könyv harmadánál is reménytelen gerillaharcot vívtam a sok magyarázat nélkül rámömlesztett elvadult ötletbozóttal. A TLaM sokkal fogyaszthatóbb, a harmadik fejezetre már oszlani kezd a (magellán) köd a fejekben.

A történet - mint oly sok másik hasonló - egy emberi kutatóállomáson kezdődik, ahol az éppen terjeszkedni kezdő faj óvatlan tudósai egy sokmilliárd éves archívumot próbálnak megcsapolni, eközben pedig olyasvalamit ébresztenek fel, amelynek örökre rejtve kellett volna maradnia. Két - a többiek előtt járó - kutató, megkésve ugyan, de felismeri a veszélyt, próbálják menteni a menthetőt és szökésre adják a fejüket. A távozó űrhajót egy középkori fejlettségű bolygóra veti a sors, ahol felgyorsulnak az események: a kutatók a bolygón dominánsnak számító, farkasszerű lények hatalmába kerülnek. Innentől kezdve a történet két szálra bomlik: a klasszikusabb, fényévek ezrein átívelő üldözést a Tüskések bolygóján játszódó, jóval kisebb léptékű (de nem kevésbé feszült) politikai csatározások egészítik ki. A két cselekményszál természetéből fakadó nagyságrendi különbség egyszerre teszi lehetőve a grandiózus és egyben személyes történetmesélést, melyről némelyik író példát vehetne (A. Reynolds, épp rád nézek). Ha mindez némileg generikusnak hangzik, az nem véletlen: nem szeretnék lelőni semmilyen fordulatot.

Egészen lenyűgőző univerzumot kapunk háttérnek. Az emberi elme számára a már bizonyított időhígulás is teljességgel elképzelhetetlen, elvégre mindannyian ugyanolyannak érzékeljük az idő múlását. Hihetetlen a gondolat, hogy maga az idő is a körülmények áldozatává válhat. Vinge gondolt egyet és azt mondta, hogy maga a gondolkodás képessége is lehet relatív: A galaxisunkat négy körkörös zónára osztotta, melyben belülről kifelé haladva egyre magasabbra kerül az intellektuális plafon.

  • A galaktikus magot körülvevő Gondolattalan Mélységben (Unthinking Depths) a technológia és az intelligens gondolkodás képessége jelentősen megcsappan, és ha valaki idetéved, az itt is marad örökre, mivel az azt működtető technológia vagy értelem nem képes többé kivezetni a hajót.

  • Az emberiség eredeti otthonának is helyt adó Lomha Zónában (Slow Zone) nem lehetséges a fénysebességnél gyorsabb utazás, kommunikáció és mesterséges intelligencia, ezért az itt élő civilizációk elmaradottnak és rövid életűnek számítanak. A Kívűlről idetévedő hajók évezredekre, vagy - megfelelő meghajtás híján - akár örökre is csapdába eshetnek és mivel a zónahatárok időről időre megváltozhatnak, ezért a lomha zóna közvetlen közelében utazgatás is veszedelmes foglalatosság.

  • A regény túlnyomó része a Kívülben (Beyond) játszódik, ahol néhány óra leforgása alatt fényévek százait lehet átutazni, az itt élő civilizációkat pedig kifinomult mesterséges intelligenciák segítik a boldogulásban. A Kívül nem homogén; a Lomha Zónától való távolság függvényében drasztikus a változás a tecnhnológa műkődőképességét illetően: a Felső-Kívülből a Fenék felé haladva a számítógépek butulnak, az FTL meghajtás pedig akadozni kezd.

  • A galaxisok közötti teret Transzcendenciának (Trascendence) nevezik, ahol azok a civilzációk (vagy szuperintelligenciák) élnek, melyek elérték a technológiai szingularitást) és tevékenyégük vagy érdekeik érthetetlenek a kívüliek számára.

Vinge nem csak makroszinten ír érdekesen; a Tüskések világán történtek legalább annyira relevánsak a fő történetszál szemszögéből, mint a Kívülben zajló sokszereplős üldözősdi. A középkori környezet és az emberközelibb motivációk remekül ellenpontozzák az űrben zajló, hatalmas léptékű eseményeket.

Maguk a Tüskések (és kisebb mértékben a szkródutasok is) azonnal a legérdekesebb idegen fajok közé katapultálták magukat a szememben. Minden egyes “személy” 4-6, leginkább farkasokra hasonlító, példánybóll áll, akik az ultrahangos spektrumban kommunikálnak egymással és így alkotnak egységes személyiséget. Az egyedek nem távolodhatnak el egymástól, máskülönben a csopottudat megbomlik és a “tulajdonos” veszít az intellektusából. Picit ugyan nehéz elképzelni, hogy farkasszerű lények hogyan használnak eszközöket a szájukkal, de ez inkább az én képzelőerőm szegényességét igazolja.

Szkródutasok, a keréken guruló “páfrányok”

A könyv nem sokkal előzte meg az internet robbanásszerű elterjedését, így a csillagrendszerek közötti kommunikáció amolyan hírlevél jelleggel zajlik, amit az író az naprendszerek közötti sávszélesség korlátozottságával magyaráz. Ez remek trükk: hihető és egyúttal némi időtállóságot kölcsönöz a könyvnek, ami a hard science-fiction műfajban gyakran probléma. Sok írónak vannak ugyanis grandiózus ötletei, ugyanakkor sokszor - teljességgel érthetően - képtelenek átlépni a hétköznapi életük korlátait. Egyes, az ötvenes években írt sci-fi könyvekben például a fénysebességnél már gyorsabb űrhajókon még lyukkártyás számítógépek dolgoznak, ami mai szemmel komikus. A Tűz Lobban a Mélyben szerencsére ravaszul kikerülte ezeket a buktatókat, az író pedig az internetet illetően is vizionáriusnak bizonyult, mivel az intersztelláris hálózatot a könyvön belül is sokszor nevezik a “Millió Hazugság Hálójának”.

A könyv végkifejlete fantasztikus: spoilerek nélkül csak annyit mondhatok, hogy a befejezés váratlan, de nem hihetetlen és nem csapja agyon az addig történteket, ahogy a műfajban az jópárszor megesett már.

Mindent egybevetve a Vinge több ötletet vonultat fel ebben az egy könyvben, mint más írók a teljes karrierjük során. Az univerzum lassan bomlik ki a szemünk előtt, sokszor csak sejteti a hátteret vagy éppenséggel az olvasóra bízza, hogy összerakja a könyvben megtalálható mozaikokat. Számomra nagyon szimpatikus, hogy a részleteket nem mindig rágja a számba az író, ugyanakkor a követhetetlenség vermeit is elkerüli. A könyv talán legnehezebben emészthető része a prológus, melyet rögtön az első fejezet követ átláthatatlanságban, így kell egy icipici kitartás, míg elkapja a gépszíj az embert. A jó hír, hogy amikor ez megtörténik, nincs megállás, a vaskos, 800+ oldalas könyvet úgy tekeri le az ember, mint a kölök a vécépapírt, az időnként előforduló lassabb blokkok ellenére is.

comments powered by Disqus