Fables

Mivel nem csak társasjátékokból áll a világ, időnként elkalandozok itt a blogon egyéb hobbijaim felé is: a képregények közvetlenül az asztali játékok után következnek, legutóbb pedig a Locke & Key-ről írtam, melyet akkor a képzeletbeli toplistámon a második helyre soroltam. Ekkor olvasók ezrei kezdtek hosszantartó spekulációba (nem), hogy vajon mi állhat az első helyen. Nos, jómagam is hosszú-hosszú hónapok óta őrlődök, hogy a Fables tartja-e még a hosszú évek óta atombiztosnak gondolt első helyét, vagy lejjebb csúszott azóta? Lássuk hát...

Bill Willingham képregénysorozata 2002-ben indult útjára és 2015-ben fejeződött be 150 füzet és számtalan spinoff után. Menet közben nem kevesebb mint huszonkét Eisner-díjat (képregény-Oscar) zsákolt be, köztük négyet a legrangosabb “Legjobb új képregénysorozat” vagy “Legjobb folyamatban levő képregénysorozat” elismerésekből.

A Fables univerzumban a mesefigurák hús-vér emberek (és egyéb teremtmények), akiknek a pályafutása valóban úgy kezdődőtt, ahogy arra gyerekkorunkból emlékszünk: Szép Herceg valóban feleségül vette Hófehérkét, Piroska nagymamáját pedig valóban elfogyasztotta a Nagy Gonosz Farkas. Az élet azonban nem állt meg a mesék befejeztével, a hősök élték tovább életüket, mely nem is különbözött annyira a hétköznapi emberekétől: Szép Herceg javíthatatlan nőcsábász maradt a házasság után is, ami hamar váláshoz vezetett. Szépség és a Szörny ellenben továbbra is boldog házasságban él...legalábbis többnyire, néha ugyanis összezörrennek, ekkor pedig Szörny a szeretet pillanatnyi “elapadása” miatt néha visszaváltozik rémséggé.

A történet kezdetén hőseink New Yorkban élik mindennapjaikat, ugyanis a titokzatos Ellenlábas seregei kiűzték őket a mesevilágból. Mivel menekülésük során legtöbben vagyonuk jó részét hátrahagyták, ezért hőseink testközelből tapasztalják meg, milyen nehéz boldogulni a modern korban: a már említett Szörny például biztonsági őrként keresi kenyerét, míg Szépség egy cipőbolt alkalmazottjaként próbálja kitermelni aprócska egyszobakonyhájuk költségeit.

Mark Buckingham Panel

Természetesen a sorozat nem azért nyerte agyon magát díjakkal, mert az író amolyan fairytale-Szomszédok jelleggel arra próbált karriert építeni, hogy Etus halálba kutyázza Julcsit. A kezdeti útkeresés után Willingham rátalál a hangjára, a karakterek és a főbb helyszínek megismerése után pedig egyre nagyobb hangsúlyt kap az Ellenlábas jelentette fenyegetés: ugyan “személyazonosságát” nem sikerül hosszan titokban tartani, azért bőségesen kapjuk az elképesztő fordulatokat. Tudom, hogy ez kevés kedvcsinálónak, mégsem mondhatok többet anélkül, hogy kulcsfontosságú részleteket árulnék el. Emiatt aztán inkább arról beszélek, milyen fogadtatásra lelt a sorozat a környezetemben: három olyan barátom van, akik soha életükben egy oldal képregényt sem olvastak korábban. Ők lényegében együltő helyükben tolták le az első hetvenöt számot magába foglaló tizenegy kötetet. Ez az egyetlen történet, amit már négyszer olvastam újra, mióta megvettem és csak szuperlatívuszokban tudok róla beszélni. Még a feleségem is elolvasta, aki pedig úgy áll a képregényekhez, ahogy én a sült kakasvérhez.

Az író saját bevallása szerint eredetileg az 75. - első történetet lezáró - résszel be akarta fejezni az egész sorozatot, de mint oly sok hasonló esetben, a produkció itt is áldozatául esett a saját sikerének. Az Ellenlábas történetét követő ~40 részes Mr. Dark történet ugyan még meglepően jól tartja a színvonalat (sőt, borzongatásban még rá is tesz egy lapáttal a korábbiakra), mégsem tudja az első széria koherenciáját és fajsúlyosságát hozni. Kiérződik, ugyan hogy Mr. Dark utólag lett kirángatva a bűvészkalapból, utólag visszatekintve a történetszál mégis méltó a Fables sorozathoz (különösképpen Boy Blue karaktere), főleg annak tükrében, hogy mi következett ezután.

Az utolsó, nagyrészt Rose Red-ről és Snow White-ról szóló, befejező etapban, az író láthatóan már képtelen megugrani a saját maga által nagyon magasra tett lécet. Elvétve ugyan felvillan itt-ott egy-egy brilliáns ötlet (Cubs in Toyland), mindent egybevetve azonban a befejező szériában mintha az író sem lett volna önmaga: még a fő konfliktus is kevéssé érthető, a főszereplők motivációi pedig a sok fejtegetés és háttértörténet-magyarázás ellenére is nehezen hihetőek. Talán nem nagy spoiler, hogy az utolsó kötetekben rengeteg érinthetlennek hitt karakter hullik el, ezek az események azonban nélkülözik az érzelmi töltetet, az ember rezignáltan lapoz tovább: teljesen világos, hogy a folyamatos sokkolással az eredeti ötletek hiányának elleplezése zajlik éppen. Nem tudok szabadulni az érzéstől, hogy az író addig fejte a tehenet, amíg az adta a tejet. Ugyan állítólagosan saját döntése volt a befejezés, de jó konteósként el tudom képzelni, hogy a Vertigotól is érkezett némi sugallat.

Ineki Miranda panel

Mielőtt egy vájtfülű olvasó rákérdezne: igen, a Mr. Dark történet közepébe beékelődő Great Fables Crossovert szándékosan nem említettem meg. Nem véletlenül, mivel az egésznek a semmi köze nincs sem az előtte, sem az utána történtekhez. Ha a Jack of Fables spinoff kimaradt (nem nagy veszteség), akkor a Crossoverhez vezető előzmények tökéletesen érthetetlenek, a történet hosszútávú hatása pedig nullához konvergál. Nada. Nil. Végig úgy éreztem, hogy az író csak ökörködni akart egy jót, és ha levenném a polcról, majd elégetném, csak onnan lehetne megsejteni a hiányát, hogy a gerincen található számozás 12-ről 14-re ugrana.

Mivel az utolsó két bekezdés igen negatívra sikerült, ezért visszaterelném a szót a jó dolgokra: Mark Buckingham noir stílusú rajzai legalább annyira a sorozat védjegyévé váltak, mint Locke & Keyben Gabriel Rodriguez alkotásai. Szerencsére Buckingham az egész sorozatot lehozta, nem lépett le félúton, így a kinézet egységes maradt. Az időről-időre feltűnő vendégrajzolók hullámzó teljesítményt nyújtanak: míg a 76. számban (Mike Allred) konkrétan felismerhetetlenek a karakterek, addig a 99. számban Ineki Miranda (aki a neve alapján hölgynek tűnik, pedig nem az) olyan fantasztikus képi világot alkotott, aminek köszönhetően aztán - nagyon helyesen - a Fairest 2. kötetének megrajzolását ís rábízták. Willingham és Buckingham mellett mégis az a James Jean foglalja el a képzeletbeli dobogó harmadik fokát, aki azokat a misztikus, álomszerű borítókat adta a sorozatnak, melyek önmagukban Eisnereket nyertek, és melyeket külön ki is adtak keménykötésben.

James Jean cover

A korrektség kedvéért beszélhetnék a számos oldalági leszármazottról: 1001 Nights of Snowfall, Jack of Fables, Cinderella kötetek, Peter & Max, Fairest sorozat, Heart of the Wolves vagy akár a The Wolf Among Us videójáték...de ezek közül igazából csak az elsőt (Snowfall…) ajánlanám igazán jó szívvel, a többi színvonala meglehetősen hullámzó és alig-alig adnak hozzá a fősodorhoz.

Mindent egybevetve, mindenkinek, aki kicsit is szereti a képregényeket, azt javaslom, hogy szerezze be a Fables sorozat első tizenegy kötetét (a “War and Pieces”-el bezárólag), mivel ez olyan kaland, amire sokszor évtizedeket kell várni. A kezdeti felvetésre visszatérve: igen, továbbra is a Fables-t tartom minden idők legjobban sikerült sorozatának, mely az első felével kiérdemelte nálam ezt a címet (bár mostanában azért többen szorongatják). Mint írtam, az író eredetileg úgy tervezte, hogy ennek befejeztével lezárja az egész sorozatot. Végül ugyan ezt nem tette meg, cserébe ti még megtehetitek helyette. Így jártok a legjobban.

Kunó: Furcsa volt számomra - a Fables elolvasása UTÁN - Gyuri lelkesítő sorait látnom, mert nem vagyok ennyire elájulva a sorozattól… bár ezzel a véleményemmel valószínűleg egyedül maradtam, hiszen a sok felsorolt díjjal, áradozó barátokkal és feleséggel nem tudok versenyezni. Nem tartom magam nagy képregény rajongónak, csak néhány klasszikust olvastam, mint például a Sandman, Watchmen, Rising Stars, és mostanában a Walking Dead, plusz néhány apróság.

Ám olyan fordult elő velem a Fables olvasása közben, ami sem az igazán jó könyvek, sem pedig a jó képregények alatt nem: unatkoztam. Néhol, egy-egy szám közben teljesen érdektelenné vált számomra a történet, és kínszevedés volt esténként leülnöm olvasni. Csak amiatt rágtam át magam mégis az unalmas részeken, mert Gyuri olyan lelkesen beszélt a sorozatról. Azt mondom megérte, mert TÉNYLEG nagyon ütős az egész történet, sokszor fordulatos és izgalmas. Ám mégis néhol teljesen bárgyú és ihlettelen az egész.

Összehasonlításképpen, a sokkal hosszabb, 3 teljes Walking Dead compedium elolvasása alatt sem éreztem azt, amit a Fables esetében: hogy abbagyanám az egészet, mert nem érdekel, hogy mi történik a következő kötetben. Ez a hullámzás jellemző volt a 12 kötet alatt végig. Előfordult itt is, hogy alig tudtam letenni, ám volt hogy hónapokig csak pihent az éjjeliszekrényen egy-egy kötet.

S mivel elég nagy olvasónak tartom magam, ezért ez nem túl jó jel. Nem kívánom hát a Fables érdemeit kicsinyíteni, mert tényleg van mire felvágnia… ugyanakkor az egész egyben igencsak hullámzó, és sajnos elég mélyre zuhantak azok a hullámok. Remélem sikerrel árnyaltam a Gyuri által festett képet, bár ez ne tántorítson el senkit attól, hogy nekiugorjon a Fables egyedi világának.

Gergő: Biz'isten a véletlen műve, hogy éppen aznap gondoltam rá, milyen zseniális a Fables, amikor Gyurci megkérdezte, lenne-e kedvem írni pár sort róla. Aztán persze az is lehet, hogy egy mesebeli dzsinn vagyok, akit előcsalogattak a palackból azzal, hogy megemlítették a cikkben (én lennék a bizonyos három kismalacbarát egyike). "Itt van hát a véleményem, kedves gazdám!"

A Fables előtti utolsó képregényes élményem a Kandi Lapok családtagjaként megjelent Nils Holgerson sorozathoz fűződik. Csak tippelni tudnék, hogy az mikor is lehetett. Több, mint 20 éve... Szóval, nem vagyok egy nagy képregényfogyasztó.

És aztán egyszer volt, hol nem volt, egy pénteki napon történt, hogy Gyurci a kezembe nyomta az irodában (épp egy helyen dolgoztunk akkor) az első négy gyüjteményes kötetet. Hétfői munkanapot én sem előtte, sem azóta annyira nem vártam, mint a rákövetkezőt. Ugyanis azt az első, beetető adagot szombat reggelre mind elfogyasztottam. Mint a Jankó zsebében szunnyadó égig érő paszuly a vizet, vártam a következő adagot.
A Fables-nek van egy hatalmas erőssége, amivel sikerült ennyire magával ragadnia: a karakterek. Ühm, na és még a történet. Izé, meg még a világ. Huhh, nem is olyan könnyű ezt megfogni...

A szereplők - ahogy Gyuri is írja - gyerekkorunk klasszikus meséiből ismert karakterek. Viszont itt nem két dimenziós papírmasé bábokként mosolyognak vagy gonoszkodnak újra a lapokon. Nem csak úgy "élnek boldogan..." A mesebeli boldogság mellé valós érzések, örömök, bánatok, sikerek, gondok, célok, motivációk keverednek. "..., amíg meg nem halnak." Na, ez viszont bizony megtörténik. Egy világ-/polgárháború közepen ez végülis nem meglepő.

A háború nem csak az egyetlen, a tündérmesék világától szokatlan és komplex helyzet, amibe a sorozat története belehelyezi mesehőseinket. Vajon a mindig vidám és gondtalan három kismalac hogy lesz képes megküzdeni a háború okozta számüzetés és kirekesztettség nehézségeivel? Vajon Pinokkió milyen kamaszkori gondokkal szembesül a nem pont hétköznapi családi helyzetéből adódóan?

És ami a legjobb (igen, még a mézeskalács kerítésnél is jobb!), hogy ezekre a helyzetekre nincs varázsütésszerű megoldás. Na jó, néha igen. De előtte hőseinknek sok-sok küzdelem, áldozat és veszteség árán meg kell szerezniük a varászpálcát. És ez legtöbbször csak egy kicsit nehezebb, mint odaállniuk a barátjuk elé és bocsánatot kérni, mert idiótán és önzőn viselkedtek. Ettől lesz igazán minden tettnek és történésnek igazi súlya.
Ettől lesz a Fables mindvégig hiteles, magával ragadó és - amennyire a mesebeli környezet engedi - hihető.

Gyüjteménynek sem nevezhető képregényeimnek ma már két tagja van: minden Magyarországon megjelent Nils Holgerson füzet és a teljes Fables sorozat. Nem tett egyik sem képregényrajongóvá, de nagyon-nagyon sajnálnám, ha kimaradtak volna az életemből.

Ui.: Egy ponton azért meg kell ekéznem Gyurci kritikáját: a sült kakasvér finom.